Egyre erősebb a gyanúm, hogy irodalomtörténetünk telis-tele van téves állítással, hibás megközelítéssel, historizáló elmélkedéssel, már-már délibábos múltcsinálással.

Persze, hogy a kötelező és ajánlott irodalmakkal kapcsolatos, újra és újra kirobbanó vita kavart ehhez a gyanúhoz. Sokan állítják ugyanis, hogy nem azt kell tisztázni, mit olvasson a gyerek, hanem valami egészen mást. Elsősorban azt, hogy miképpen kellene manapság viszonyulnunk az irodalmi múlthoz, mit látunk belőle, mit gondolunk megtartásra érdemesnek, vagy fogyaszthatónak egyáltalán.
Ámde ezek a kérdések néhány évtizede még fel sem merültek. Azon vitatkozhattunk néhanap, hogy a kortárs irodalom vajon mikor és mitől válik klasszikussá, hogy milyen alapon válik a kanonizált irodalom részévé. Esetleg arról beszélgethettünk, hogy egy-egy klasszikusnak van-e olyan mondanivalója, ami korunkban – mondjuk, egy fiatal számára – releváns, fontos, érdekes.
De amiről most vitázunk, az valami egészen új dolog. Folytatás...